Mary Westmacott: Az óriás kenyere

Ismertető:

 

Kép forrása: antikvarium.hu

Agatha Christie olykor új vizekre evezett és Mary Westmacott álnéven finom rajzolatú, lélektani regényeket is papírra vetett. A titokzatosság homályából kibomló történetek főhősei látszólag hétköznapi emberek, ám mindegyikük életére elhallgatott igazságok terhe vet sötét árnyékot. Az izgalom lassú-lusta, majd egyre erőteljesebb fokozása nem kell, hogy gyilkosságig vigye a történetet; a krimi koronázatlan királynője hullák nélkül is sorsfordító konfliktus elé állít mindenkit.
Az új operaház megnyitója fontos társadalmi esemény volt Londonban, amelyen megjelenik a királyi pár is. A nyitódarab azonban megosztja a páholyok népét – azt suttogják, az álnév mögé bújó zeneszerző orosz származású, majd meg azt, hogy zsidó származású orosz. A szakma a jövő zenéjének tartja a zseniális művet, a szerző személyét illető igazságot azonban csak az operaház igazgatója tudja, aki kisfiú kora óta ismeri Vernont, a komponistát. Az ősi angol család utolsó sarjával életében a zene olyan erős hatalomnak bizonyult, amely tragikus választásra kényszerítette őt, de csak így lett képes arra, hogy megalkossa ezt a kristálytiszta remekművet. Vajon megéri az alkotó áldozata? Megéri a remekmű az emberi szenvedést?

Vélemény (Spoielres):

 

 

(2010. szeptember 7. /javított/)

 

Nos, azt hiszem, ez hosszú lesz...
Biztosan van burkolt jelentése is címnek, de nem tudnám megmondani, hogy mi az. Kivéve azt, hogy a prológusban megemlítik.

Maga a könyv letehetetlen volt számomra, így 1 nap és 2 délután alatt olvastam ki. Elképesztő egy mű. Jól kezdődik, szépen halad az elején, minden fontos dologra kitér, nem hagy számomra elvarratlan szálat. Kíváncsian vártam, mi lesz a következő oldalon. Sehol nem tűnt unalmasnak. Néhol az az érzésem volt, mintha egy szappanopera forgatókönyvét olvasnám.

Vernon karaktere szimpatikus volt, egészen a végéig. Ugyan érdekes volt az, hogy az anyjával sohasem volt felhőtlen a viszonya, de ez a valóságban sem szokatlan. Vannak gyerekek, akik nem szeretik, ha ölelgetik meg puszilgatják őket. De ezt általában kinövik felnőtt korukra.

Joe és Sebastian szintén nagyon rokonszenves karakter. Nem tudtam nem szeretni őket, attól függetlenül, mit tettek vagy mondtak. Joe ugyan hibázott, de ki nem? Szurkoltam nekik, hogy boldogok legyenek. És itt van a nyitva maradt kérdés: mi lett Joe-val? (Vagy ez már egy másik történet?)

Nell azonban szinte végig ellenszenves volt. Kislány korában is csak nyafogott, meg sírt, ha elszakadt a ruhája. Az oké, hogy akkor más időket éltek, de a gyerek minden korban gyerek. Úgy vettem észre, hogy nem élt igazán, ahogyan Joe és Vernon. Nem tetszett az, ahogy gondolkozott. Kiskorától fontos volt neki a pénz, és ez később is így maradt. Igaz, hogy idősödött, de végig ugyanaz a gyerek maradt, csak a külseje változott. Szerette, hogy mindent megkap.

Egyszer éreztem azt, hogy emberi lett, igazi felnőtt. Akkor, amikor már Vernon felesége volt, és a kórházban dolgozott. (Itt van egy rész, ami Agatha saját tapasztalatát meséli el Nell szemén keresztül. Biztosan van több is, de ezt felismertem.) Elment dolgozni, minthogy behódoljon annak, amit mindenki elvárt tőle: menjen Londonba, és mulasson, járjon társaságba, meg színházba. De ez őt nem érdekelte. Ez volt az egyetlen olyan rész, amikor Nell szerethető.

Jane annak ellenére, ahogy gondolkodott, a világot látta, ahogy Nell elmondása alapján megismerjük, nekem abszolút kedvenccé lépett elő. Szimpatikus volt. Nell talán azért gyűlölte, azért félt tőle, mert nem hitte el, hogy egy nő másképp is gondolkodhat, mint ő. De ez nem meglepő, hiszen Jane idősebb és tapasztaltabb volt. Talán ez fájhatott neki annyira. Tudta, hogy az élet nem tündérmese, hogy nem minden fekete és fehér. Nell ezt nem látta, vagy nem akarta látni, ezért lett boldogtalan. Vernon is megmondta: a pénz eddig még senkit nem tett boldoggá.

 

Joe-t akkor nagyon sajnáltam, mikor Nell megjelent nála, és Vernont kereste, a fiú pedig szó nélkül elment vele. Nem ezt érdemelte.

Miután Nell elmegy dolgozni, jön a csavar. Vernon még él. Még mindig szereti a lányt és haza akar menni. Aztán a duplacsavar. Azt hiheti az olvasó, hogy innen nincs tovább, de mégis: triplacsavar. Kíváncsian vártam, ebből mi sül ki. Aztán a felismerés, hogy mikor V. emlékei tudatában elmegy régi otthonába Nellhez, a lányban harc dúl: egymással vetekszik kétféle szerelem: szerelem a fiú iránt, és szerelem a jólét iránt. És az utóbbi nyer. Szerintem ez egy gyáva lépés volt. Félelem nélkül nem lehet élni, ő meg megfutamodott a nehézségek elől. Ennek a végén meg is lesz az eredménye.
Jane-nek ismét csak igaza van abban, amit döntése után mond a lánynak.

A legmegrázóbb és legérthetetlenebb rész számomra az volt, amikor Vernon elmeséli Sebastiannak, hogyan halt meg Jane. Ennek miért így kellett lennie? (Piszkos húzás volt AC-től.) Sebastian jogosan akadt ki, és nem is nehezteltem érte.

Összevetve ez egy nagyon jó, érthető mű. Tartalmas, nem unalmas. Abszolút 5-ös!

 

2015. augusztus 24.

 

Újra el kell olvasnom, mert – mint az látszik – öt éve már befaltam, ám mára már nem sok emlékem maradt.