2018. február 3.

Félelem – Egy történet három szemszögből

1.  Már megint késik. Ezt utálom a munkámban. Tőlem megkövetelik, hogy precíz és pontos legyek, de ugyanezt már nem tudják velem szemben is megtenni.
Drága, égszínkék szemű Lisám. Ma végre véget ér minden szenvedésed. Vigyázni fogok rád, ha engeded.
Vajon hogy fog reagálni a boríték tartalmára? Félek. Butaság, mégis így érzem. Na tessék, már én is remegek, pedig nincs is veszteni valóm… Baromság, dehogy nincs. Nem is kicsi. Mikor is szerettem bele? Talán mikor először lépett az irodámba. Nem volt kifejezetten karcsú, mégis megbabonázott. Az egész lénye, a kisugárzása. Ó, itt is van. Végre! Most vagy soha. Átnyújtom neki a borítékot. Ő remegő kézzel nyitja ki, és potyognak a könnyei, pedig még nem is látta a képeket. Pár perccel később megkönnyebbülve borul a vállamra, majd zsebre teszi a dokumentumokat, és elindulunk a jövő felé.

2018. február 1.

Téli történet

Kicsiny település feküdt a Dunántúl középső részén. Az itt élők szerényen éltek, nem kívántak nagy javakat, „Csak egészség legyen” – mondták az öregek, és a gyerekeik is igyekeztek ehhez tartani magukat. Persze, ahogy a világ változott, és minél többször fordult meg a föld, annál inkább akartak egyre többet a fiatalok. Egyre kevésbé volt számukra elég, amivel rendelkeztek. És évtizedek alatt a segítőkészség is kiveszett belőlük. Kivételek persze mindenhol vannak.

Egy téli napon történt.
Romos kerítés mögött, de annál rendezettebb ház udvarán kopott fazékkal a fején álldogált egy hóember. Orra helyén törött répa, nyakán sál gyanánt szakadt kendő. Szemét és gombjait már hiányosan, de régi jó szokás szerint szénből rakták ki.