2013. november 13.

Az új tanuló


Marcinak hívták. Aprócska termetű, szeplős kisfiú volt, vörös hajjal, de bája nem ebben rejlett. Inkább a kisugárzásában, az élethez és az emberekhez való hozzáállásában. Tízévesen új iskolába került, mert az édesapja a nagyvárosban kapott munkát. Nem utasíthatta vissza, mert szükségük volt a pénzre, hogy a kisfiút taníttathassa. Tibor nem volt anyagias, de ha élni akartak, akkor költözni kellett. Negyven éves elmúlt, mikor a békés vidéki életet felcserélték a nagyváros nyüzsgő forgatagára.

Eleinte Marci mindig kérdezgette apját, hová rohan az a sok ember, miért ugyanarra a buszra akarnak felszállni, amikor pár perc múlva jött a másik.


– Azért kisfiam, mert sietnek a munkába – jött a felelet.
– De akkor miért nem kelnek fel korábban?
Tibor ilyenkor csak pislogott, honnan tud ennyi mindent ez az aprócska, törékeny kisfiú. Édesanyjától nem, mert ő nem élt velük, Tibor pedig nem szokott túl sokat beszélni.
Pár nappal a munkába állás előtt a férfi elvitte Marcit az első tanítási napra, új iskolájába. A kisfiú csak nézte nagy, barna szemeivel az épületet, és nem hitt a szemének.
– Itt hány iskola van? – kérdezte csodálkozva.
– Csak egy. Miért?
– Hiszen ez akkora… akkora… – keresgélte a szavakat. – Akkora, hogy az összes falubeli ellakhatna benne.
– Bizony, kisfiam, akkora.
– Akkor miért iskola működik benne? Költöztessük ide az összes otthonit, és akkor nem fognak sírni, hogy elköltöztünk.
– Ez, sajnos, nem ilyen egyszerű, Marcikám.
Látván apja komor arcát, melyről lerítt a honvágy, és hogy barátaikat, ismerőseiket maguk mögött kellett hagyni, a kisfiú úgy látta jónak, ha nem kérdez többet.
Beléptek a nagy kapun, amelynél még csak lézengtek a különböző korú és nemű gyerekek. Ahogy az előtérbe értek, Marcinak nagyobbra kerekedtek a szemei.
– Hű, belülről még nagyobbnak látszik – mondta, majd fejét felfelé emelve ment apja mellett. Hirtelen megbotlott egy lépcsőfokban. Apja gyorsan felé kapott, hogy ne essen el. Nem szidta le, de azért figyelmeztette, hogy legyen óvatosabb, és inkább előre nézzen.
Megkeresték az igazgatónő irodáját. Bekopogtak, majd az igenlő válasz után benyitottak és helyet foglaltak. Nem sokkal később nyílt az ajtó, és megjelent egy középkorú, göndör hajú magas nő. Fiatalabbnak látszott a koránál, noha ő is túl volt már a negyedik ikszen.
– Üdvözlöm, Nemes Klára vagyok.
– Jó napot, Mándoki Tibor. Ő pedig a fiam, Marci.
– Kezi’ csókolom – üdvözölte a nőt a kisfiú. Klára el volt bűvölve, ilyet még nem tapasztalt pályafutása során.
– Milyen udvarias kisfiú vagy. Apukád tanított erre? – kérdezte. A férfi korábban már megbeszélte a dolgokat az igazgatónővel, így az asszony tudta, mely témákat ne hozza fel a kisfiú előtt. Közben pedig tudták, hogy a gyerekek körében ez nem fog ilyen könnyen menni.
– Részben. De a legtöbb dolgot úgy tanultam, hogy nyitott szemmel jártam, figyeltem az embereket, a gesztusaikat, a reakcióikat, és hogy hogyan viselkednek másokkal. Mint például a falunkban a Misi bácsi. Már elég idős, de a boltos néninek minden reggel kezet csókol, és csak utána veszi meg a kenyeret és a tejet. Vagy a Marika néni, akinek kis virágos standja van. Minden reggel az első arra járónak ad egyet a legfrissebb virágból. Hol szegfűt, hol mást. Neki hatalmas a kertje, féltő gondoskodással neveli benne a virágokat, és nem bánja, ha egy-egy szálért nem kap mást, csak egy kedves mosolyt.
– Úgy látom, te nagyon okos kisfiú vagy. Ugyanezt mondta a tanító nénid, Emma néni is.
– Őt nagyon szerettem, mindig kedves és türelmes volt velünk, sosem kiabált, ha valamit nem tudtunk, hanem addig magyarázta, amíg meg nem értettük. A legtöbbször hétköznapi példákat hozott fel, és akkor nekünk is érthetőbb volt minden.
Klára mosolygott, de közben a szíve összeszorult. Neki ilyenben sosem volt része. Mindig szívesen élt volna vidéken, de nem tudta rászánni magát, hogy az otthonát, az iskolát elhagyja. Rá ott volt szükség.
Még beszélgettek egy kicsit, majd Tibor elköszönt az igazgatónőtől, megölelte kisfiát, és hazament picike, új szolgálati lakásukba, hogy kipakolja kevéske holmijukat. Hamar végzett. Időközben Klára odaadta Marcinak a tankönyveit, aki hatalmas boldogsággal nézte őket.
– Tudom, Marci, hogy nem újak, de ugyanúgy lehet belőlük tanulni, mint a többiből.
– Én el sem tudom hinni.
– Mit, Marci?
– Azt, hogy vannak saját könyveim.
Az asszony nem hitt a fülének. Tudta, hogy a vidéken élőknek nem sok jut ki a jóból, és a pénzük is sokkal kevesebb, de arra álmában sem gondolt, hogy az a hely, ahonnan Marci jött, még annál is szegényebb.
Bevezette a kisfiút az osztályába, bemutatta a többi diáknak és az osztályfőnöknek, majd visszatért az irodájába, és csendben sírni kezdett.
A teremben kevés pad volt, de a mindössze nyolc fiúnak és hat lánynak éppen elég. Ennyit számolt össze Marci. De ez nem is baj, a kevesebb diákra könnyebben figyelnek a tanárok. Náluk vidéken csak két osztály volt, az egyikben a kisebbek, a másikban a nagyobbak.
Az első nap gyorsan eltelt. Tibor érte ment, a kisfiúnak pedig egész úton be sem állt a szája. Csak mesélt, hogy milyen rendes a Dóra néni, és hogy megkedvelte őt a többi gyerek is, aki mind annyi idős, mint ő, mert a nagyobbak külön osztályokba járnak. Meg hogy milyen érdekes dolgokat tanultak. Este a szerény vacsora után gyorsan el is aludt. 
Az apja azt hitte, reggel ébreszteni kell, de meglepődött, mikor felkelt és látta, hogy Marci már régen menetre kész.
– Mikor indulunk? Nem szeretnék elkésni. Még nagyon sok tanulni valóm van, és kíváncsi vagyok, hogy a leckém jó lett-e.
Nem sokkal később elindultak. Gyalog. Nem volt messze a gyártól az iskola, de aki nem busszal ment, annak jó fél órát sétálnia kellett. Marcit és Tibort ez nem zavarta, amúgy is mindenhova gyalog jártak. A friss levegőnél amúgy sincsen jobb.
Ahogy beértek az iskola elé, sok gyerek már szaladt is Marci elé. Hogy, hogy nem, rögtön megszerették, pedig az új tanulókat először csak méregetik, azután kezdenek csak beszélgetni velük. A kisfiú azonban már az első percben lenyűgözte társait a világhoz való hozzáállásával.
Tibor megvárta, amíg mindenki bevonult. Utána még percekig állt a kapu előtt, majd hirtelen elmosolyodott. Tudta már, ahogy sokan mások is, hogy egyszer Marci fogja szebbé tenni a világot.




(2010. június)

Nyomtatásban megjelent itt és itt

3 megjegyzés:

  1. Könnyedség, derű, szeretet, bizalom volt a soraidban. Legalább is, számomra ezeket az érzéseket közölte és jó érzés volt olvasni a soraidat :)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm szépen a véleményed, örülök, hogy tetszett! :)

    VálaszTörlés
  3. Vélemények a Holnap Magazin oldaláról:

    „Igen, kedves Laura. Vannak olyan gyerekek, ahogy Te is írtad, akiknek olyan kisugárzásuk van, hogy maguk köré tudják gyűjteni a gyerekeket, később az embereket. Remek írás, tetszett a stílusa is.” (Tara Scott)

    „Úgy hiszem, hogy ennek a történetnek lehet valóságalapja, és a nevek nem kitaláltak. És meglehet, hogy az akkori tízéves fiúcska még nagyon soka vitte az életben. Nagy ember vált belőle. Örömmel olvastam!” (Torma Zsuzsanna)

    „Egyszerű, hétköznapi, szívetmelengető történet az örömről, az adni tudásról, az elfogadásról, a gazdag belső értékekről.Az ilyen kisfiúkból lesznek az önzetlenül, adni tudó felnőttek.Kedves kis írás volt.” (H. Gábor Zsike)

    „Bizony vannak ilyen gyerekek, akiktől szebb lesz a világ. Sok gyermekkel volt kapcsolatom az életem során, most is négyre vigyázok időnként(no nem egyszerre, két családnál), ahol ez egyik kisfiú, májusban lesz négy éves, igencsak ilyen. Okosságával, már akkor meglepett, amikor még beszélni sem tudott. Csak egy példa(kb 3 éves volt), mosogatok náluk, a szüleik dolgoznak, a kisfiú kérlel, hogy olvassak neki. Mondom, hogy rögtön, ha végeztem. Erre megszólal, de kár, hogy nem vagy polip, akkor mindent tudnál csinálni, most. Tetszett az írásod.” (Jega Ibolya)

    „Nagyon kedves ez a történet. Olyan jól esett elolvasni. Köszönöm neked” (Kzella)

    „Jól esett ilyen kedves, felüdítő történetet olvasni. Végre valami, ahol minden jónak látszik, de csak látszik, mert nincs velük a feleség, az édesanya. De én remélem, hogy jól folytatódik minden.” (Farkas Viola)

    VálaszTörlés