2013. november 11.

A pad



Barna volt. Nem túl sötét, nem túl világos. Egyszerűen csak: barna. Az ember keresve sem találhatna ugyanilyen mintázatú padot. Sokféle ember ült már rajta: gyerekek egyedül, gyerekek a szüleikkel, szülők gyerekeik nélkül, özvegyek, elváltak, magányosak, boldogok, boldogtalanok, felső-vezetők, munkanélküliek, hajléktalanok, és még sorolhatnám. 
Gyakran össze is firkálták, sőt, párszor késsel is véstek bele neveket, dátumokat. Ám amikor a tettes odament, hogy művét megmutassa barátainak, annak hűlt helyét találták.

– Ezt nem értem. Hiszen tegnap még itt volt. Esküszöm! – szabadkozott.
– Akkor ez biztosan egy másik pad.
– Nem, nem, tuti, hogy ez az.
– Akkor valaki nyilván lepucolta – mondta egyik társa.
– Vagy él a pad, és eltüntette magáról – így egy másik fiú.
Ezen jót nevettek. Pedig ha tudták volna…
Ahogy elindultak, halk kuncogást hallottak a hátuk mögül. Megdermedtek. Körülnéztek, de egy teremtett lelket sem láttak sehol. Hogyan is láthattak volna bárkit is, mikor közel s távol csak a pad volt ott. Igen, igen. A pad kuncogott rajtuk.
Nem sokkal naplemente előtt egy fiatal lány ült le rá. Tekintete tovarévedt a narancssárgás égbolt felé. Nagyot sóhajtott, majd egy kövér könnycsepp gördült le arcán. A pad megsajnálta. Nála szomorúbb ember még sosem ült rajta.
– Miért sírsz? – kérdezte a pad. A lány automatikusan válaszolt, meg sem lepődött azon, kivel is beszélget.
– Mert meghalt az édesanyám.
– Sajnálom.
– Nem a te hibád volt. Hanem azé, aki a balesetet okozta.
– Akkor még jobban sajnálom. Mások butasága miatt sok ember hal meg – jegyezte meg a pad.
– Igen. De ez már régen volt.
– Megbocsátottál neki?
– Igazából nem foglalkozom vele – felelte a lány. – Nem érdekel, mi van vele, és látni sem akarom. Nem mintha felismerném.
– Értem. Idővel jobb lesz.
– Már eltelt annyi idő, hogy jobb. Egyes dolgoknak meg kell történniük ahhoz, hogy mások megessenek.
– Így igaz. Nagyon okos lány vagy.
– Köszönöm – mondta a lány, majd elhallgatott. Pár percnyi csend után a pad szólalt meg.
– Mondd csak! Nem tartod furcsának, hogy egy paddal beszélgetsz?
– Miért tartanám? Ha megvan hozzá a képességed, miért ne cseveghetnék veled?
– Ez igaz. Hogy hívnak?
– Laura. És téged?
– Pad. Csak így egyszerűen. Minket nem nagyon keresztelnek el.
– Igaz is, milyen bolond vagyok – mosolyodott el a lány, majd így folytatta: – Biztosan sokszor vagy magányos.
– Á, nem. Mindig leül rám valaki. Rögtön tudom róla, hogy milyen ember. Sokan sírtak itt, mert megbántotta őket valaki, de sok első csóknak is tanúja voltam már. Szép emlékeim vannak, és azt nem veheti el tőlem senki.
– És beszélgettél már valakivel rajtam kívül?
– Még nem. Eddig nem volt senki, aki megérdemelte volna.
– És a sok szomorú és magányos ember?
– Kívülről talán annak tűntek, de mindig történt valami, ami miatt megváltozott róluk a véleményem, és inkább csendben maradtam. Miért gondolod, hogy magányos vagyok?
– Nem is tudom, de ezt érzem. A készítőd sokszor meglátogat?
– Ugyan. Sosem keresett. Már hónapok óta itt vagyok, de még egyszer sem jött el.
– Ezt nem tudom elhinni – mondta a lány.
– Pedig ez az igazság.
– A testvéreiddel sem szoktál beszélgetni?
– Olyanokkal nem lehet, akik nem tudnak – szomorodott el a pad.
– Már értem! – kiáltott fel a lány. – Tudom, miért tudsz beszélni! A készítőd szívét-lelkét beleadta a készítésedbe. Áruld el nekem, kérlek, hogy hívják.
– A neve Daniel Shawn.
– Köszönöm. Most mennem kell! De holnap ismét eljövök, megígérem.
A lány felállt, és a legközelebbi telefonfülkéhez sietett. Telefonált párat, majd elégedett mosollyal hazasietett.
Másnap reggel első dolga volt, hogy a Spring Street 44-be menjen. Mikor felért az ajtóhoz, végignézett magán, kisimította ruháját, majd becsöngetett. Nem kellett sokat várnia, hamar nyílt az ajtó. Egy harminc év körüli férfi állt előtte.
– Miben segíthetek?
– A nevem Laura Norman, tegnap beszéltünk telefonon.
– Á, igen. Kérem, fáradjon beljebb.
– Igazából arra gondoltam, hogy a parkban kényelmesebb lenne.
– Hm, ám legyen. De nem maradhatok sokáig, dolgoznom kell.
– Pont a munkájáról akartam beszélni Önnel.
– Hallgatom – mondta a férfi, majd becsukta maga mögött lakása ajtaját.
Fél órával később már a padnál álltak.
– Nem tudom elhinni! Már mindenhol kerestem. Hiába próbáltam a nyomára bukkanni, senki nem tudott mondani nekem semmit.
– Most már nem kell tovább keresnie.
– Hogy köszönhetném meg?
– Nekem lenne pár ötletem – szólalt meg a pad.
– És pedig?
– Látogassatok meg minden nap, ugyanabban az időben.
– Nem biztos, hogy meg lehet oldani.
– Naplementekor. Fenntartom nektek a helyet.
A férfi és a nő attól a naptól fogva minden egyes nap naplementekor ott ült a padon.
Egyszer a férfi nagyon beteg lett, heteket volt kórházban. Attól kezdve csak a lány és a pad maradt egymásnak. Még többet beszélgettek.
– Köszönöm, hogy elhoztad nekem Danielt. Sosem fogom tudni eléggé meghálálni. De azt hiszem, soha többé nem fog eljönni ide.
– Ne mondd ezt. Igen is meg fog gyógyulni. Csak hinni kell!
– Én nem tudok már hinni – felelte a pad.
A lány ezután jó pár napig nem ment a padhoz. Amikor megjelent, nem volt egyedül. Daniel volt vele. Teljesen felépült, és megfogadta magának, hogy ha így lesz, akkor megkéri Laura kezét. A lány boldogan mondott igent neki, és a pad is örült. Hosszú, boldog életük volt.
Amikor sok-sok évvel később, a már nyolcvanon felül járó Daniel szíve elfáradt, és eltemették, Laura kiharcolta, hogy a padot a sír mellé tegyék. Nehéz, de sikeres harc volt. Ám a pad többé nem szólalt meg. Mivel Daniel szívének egy része benne élt, ő is eltávozott.
De akármikor, ha Laura kiment a temetőbe, a pad vele együtt zokogott.


(2010. április)


Nyomtatásban megjelent itt.

3 megjegyzés:

  1. Szia!
    Végre volt egy kis időm, hogy beleolvassak az írásodba. Amikor megláttam a novellád címet, felkeltette az érdeklődésemet, és ahogy elkezdtem olvasni, egyre izgatottabb lettem, hogy ebből mi is fog kisülni. És ami azt illeti, nem gondoltam volna, hogy az lesz a vége, ami lett. Bár logikus, mégis megleptél vele.:)
    Tetszik az írás stílusod, ahogyan bevezetted a sztorit, majd ahogy a szálakat összekötötted. Ami azt illeti, nem sok kivetni valót találok benne. Magával ragadó volt az egész. Jól írsz, ez kétségtelen, és amint tudom a többi művedet is elolvasom.:)

    Kicsit sűrűek mostanában a napjaim, de amint tudok, válaszolok a mailedre is.:))

    Üdv: Cassy

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Gondoltam, jobban körülnézek és nem csak körültekintően véleményezlek, hanem részletesebben, egy-egy bejegyzésedre kis kitérve :) így kezdtem a sort az első műveddel, ahogyan visszanéztem az eddigi bejegyzéseket. A történeted nagyon tetszett. Egy olyan dologból indultál ki, ami ha azt nézzük mindennapos, hiszen ilyen értelemben annyi pad megélt már nagyszerű vagy éppen fájdalmas pillanatokat, mindnek lenne mit mesélnie, és te most egy szemszögéből meg is ragadtad a történetet, cselekményt írtál köré, volt mögöttes tartalma a soraidnak és végig volt mesélni való a gondolatok mögött. Nagyon tetszett, ahogy indítottál és kibontakoztattad a dolgokat, a kép pedig remek illusztráció volt mindehhez. A vége felé haladva talán kicsit sűrűbbnek éreztem a történéseket, mintha sok mindent akarnál elmondani, de nem akarod túl hosszúra sem venni a figurát, viszont maga a hatás, az élmény, az a mondanivaló, amit közölni szerettél volna, nekem teljesen átjött! Örülök, hogy elolvashattam!

    VálaszTörlés
  3. Vélemények a Holnap Magazin oldaláról:

    „Igazán nem tartozik kedvenceim közé az ilyen írás. A nők csak szerelemről, párkapcsolatról tudnak írni? De ez az írás tetszik. Ötletes, jól kitaláltad.” (Edwin Chat)

    „Aranyos történet. Fantáziadús. Kíváncsi lennék, hány éves lehetsz. Az a tippem, hogy nagyon fiatal.” (tomesza)

    „Ez a kis történet bizonyíthatja, hogy akár a tárgyaknak is lehet szívük, érzéseik...lehet, hogy csak a mesében...de talán ebben van a titok, hogy ezt belássuk és ne ártsunk neki... Ne rongáljuk, funkciójának megfelelően használjuk és főleg, ami közterületen van azt óvjuk...saját érdekünkben is!” (kismehi - Libricz Maja )

    „Ötletes végig érdeklődést tartó írásod nekem nagyon tetszett. Gratulálok a könnyű érthető és gördülékeny kedves történetedhez” (tatos)

    „Írásod egészen különleges, örömmel olvastam. Hiszem, hogy a pad alkotója, aki szívét-lelkét beletette munkájába, nem semmisül meg. A jótett, a szeretet, örökké él.” (Farkas Viola)

    „Kedves negyedszázadot leélt hölgy! Bevallom, sokkal fiatalabbnak gondoltalak, báj, kedvesség, optimizmus sugárzik a történetedből, talán emiatt.” (rinka)

    „Rendkívül ötletes a beszélő pad! A szerelmes történet lezárása is jó! Ki tudja, hány síró pad pihen a sírok mellett, ahol valameddig még felkeresik a régi emlékekkel őket.” (Niedermayer Anna)

    „Bár bevallom, hogy a krimijeidet sokkal jobban szeretem, de ez a történet imegmelengette a szívemet, különösen ebben a hideg májusi időben. Brrr! Most is megrázkódtam, mert a munkahelyemen nincsen fűtés, de ettől a kedves, szép történettől mégis melegség járt át!” (Timoca)

    „Nekem is tetszett az ötleted és emberi melegséggel átszőtt történeted..---kedves negyedszázados hölgy..” (dzsenyami)

    VálaszTörlés