2014. január 13.

Jay Asher: Tizenhárom okom volt


VIGYÁZAT! CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZ!


Kép  forrása: Moly
Adott egy lány, Hannah Baker, aki öngyilkos lett.
Adott egy fiú, Clay Jensen, aki a lány titkos imádója.
És adott néhány másik fiatal, akik közvetve felelősek a lány haláláért.
Clay egy nap az iskolából hazaérve különös csomagot talál az ajtajuk előtt, melyet neki címeztek. Hét magnókazettát talál benne, melyen Hannah azokat az okokat sorolja fel, amik ahhoz vezettek, hogy véget vessen az életének. Clay egész éjjel a várost rója, elmegy a legtöbb helyre, ahol Hannah élete fordulatot vett, miközben végig a lány hangját hallgatja egy régi walkmanen. Mire a szalagok végére ér, az ő élete is gyökeresen megváltozik, és olyan összefüggésekre lel, melyeket korábban nem vett észre.

A szerzőnek ez az első megjelent könyve, s mint általában, ilyenkor bőven özönlenek a negatív kritikák, de adódik szép számmal lelkendező vélemény is.

Én, noha az elején úgy éreztem, semleges tetszik a mű, egyet kell értenem azokkal, akiket nem nyert meg magának, és csalódtak a végén. Koromnál fogva-e vagy azért, mert tényleg nem egy klasszis, nem tudom. Nem tartom kiemelkedően jó könyvnek, ugyanakkor van valamennyi mondanivalója, nem is kevés. Úgy vélem, korban a szereplőkhöz közel álló fiatalok többsége magára ismerHET a történetben. A boncolgatott probléma talán kis hazánkban annyira nincs jelen, mint például Amerikában, de tény, hogy létezik, és egyre jobban elharapódzik. A legtöbb iskolában vannak vezéregyéniségek, cicababák, és félénkebb, visszahúzódóbb, maguknak való egyének. Utóbbiak közül nem mindenki tartozik a szerencsésebbek közé, akik ténylegesen láthatatlanok tudnak maradni. A menők kipécéznek maguknak egy szürke kis egeret, és piszkálják, ameddig csak tudják. És tudják, ez nem kérdés. Mint a viccben: ha van rajta sapka azért, ha nincs, akkor meg azért. De ez a téma koránt sem ennyire poénos.

Nem régiben olvastam egy cikket, miszerint egy lányt annyit bántottak és szekáltak egy amerikai iskolában, hogy öngyilkos lett miatta. Tizenhat-tizenhét éves lehetett. (Az egyik krimisorozat is feldolgozott egy hasonló témát.) Szomorú, hogy egyes fiataloknak az okoz élvezetet, ha olyan valakit piszkálhatnak, alázhatnak meg, aki gyengébb náluk, vagy más, mint ők. Sajnos rengeteg ilyen van, és nem csak a fiúk, de a lányok körében is. Már egy képszerkesztő program is elég ahhoz, hogy elkezdjenek lelkileg terrorizálni valakit, főleg a közösségi oldalakon. Egyik hazugságot találják ki a másik után az áldozatukról, amit persze a legtöbben el is hisznek. Aki nem, az pedig sokszor nem tesz semmit. Pedig ők is azok közé tartoznak, akik segíthetnének. Legtöbb esetben a szenvedő alanyok nem képesek megvédeni magukat, és van, hogy tagadásba menekülnek. Azt mondják, nem érdekli őket. Persze biztosan vannak ilyenek is, akik csak megrántják a vállukat és azt mondják: „Csinálják csak, majd megunják egyszer!”, de a többség emészti magát.

A történetben Hannah a feladást választotta. Ahogy haladunk lépésről lépésre, vagyis kazettáról kazettára, úgy bontakozik ki lelki összeomlása. Megismerjük azokat, akik valami olyat követtek el ellene, ami rányomta bélyegét az életére. Egyáltalán nem megbocsáthatatlan bűnökről van itt szó. Számomra nem mindegyik ok tűnt valódi oknak. Úgy értem, ha például velem történt volna meg, nem hiszem, hogy az első gondolatom az öngyilkosság lett volna, pedig anno én is a szürke egerek mindennapjait éltem – még ha ezt most nehéz is elhinni. Mindenki életében történtek megalázó, cikis pillanatok, de nem úgy álltunk hozzá, hogy bárcsak meghalnánk. Sokszor érezzük, hogy ez már sok, és legszívesebben kifutnánk a világból. Ez normális reakció. 

Hannah azt mondja, semmibe vették. Csak játszadozásra volt jó. Viszont ott volt Clay, akivel – mint egy későbbi szalagon kiderül – közel kerültek egymáshoz. Sokszor persze egy szerelem sem képes arra, hogy kirántsa a gödörből az embert. ///Sajnos ezt tapasztalatból tudom. Egy régi kedves, ismerősöm is a szabadulás eme útját választotta egy éve, huszonnyolc évesen. Neki is volt kedvese, aki ráadásul száz százalékosan megértette őt, és kezelni is tudta a betegségét, mégsem volt elég… :( /// Viszont azt is jelenti, hogy mondhatnak rólad bármit, lesznek, akik annak ellenére is szeretnek, hogy igaz-e vagy sem. Hannah-nak ez volt a mentőöve, de a múlt árnyai rávetültek a pillanatnyi boldogságra. Az a rész, ahol azt említi, miért lökte el magától Clay-t, elsőre nem tűnik tűnt hitelesnek. Miért? Mert sok ezren még ma is vénlányok egyedülállóak lennének, ha úgy állnának hozzá a dologhoz, hogy volt egy rossz tapasztalatom, ami egy másikat szült, majd egy harmadikat, és így tovább. Nem kellek senkinek, játszanak velem, csak fogadásból csókolnak meg, stb… De jön valaki, aki igazán szeret és sosem bántana, alázna meg. Erre mit tesz Hannah? Eltaszítja magától a fiút, hogy az utolsó reménysugár is kialudjon. Míg más összeteszi a két kezét, és hálát ad, hogy végre érte is eljött a herceg(nő), nincs elátkozva, stb. Éli boldog életét és mit sem törődik a múlttal. (Ha emlékeztek, Clay első csókja is fogadás tárgya volt, mégsem zuhant magába utána.)

Megemlítendő két másik eset/indok is a kazettáról: 1, amikor végignézi/hallgatja, ahogy szexuálisan kihasználnak egy lányt. 2, amikor nem szól a rendőröknek a kidöntött tábla miatt.

A következményeket látva mindkettő súlyos mulasztás. Valahol meg lehet érteni őt, ugyanakkor tudjuk, ahogyan ő is, hogy rosszul döntött, mikor a hallgatásba burkolózott. Az életben sokszor megesik ez velünk is, és később megbánjuk, marcangolni kezd a bűntudat, de a legtöbbjüknek nincs olyan súlyos visszhangja, mint a fent említetteknek.

1, Azzal, hogy nem akadályozta meg a lány megerőszakolását, tönkretette az életét. Mert biztos, hogy ő is rájött/megtudta egy idő után, mi történt vele a buliban. Hannah ezzel a húzásával ugyanolyan lett, mint azok, akiket felsorol a szalagokon.


2, Elég lett volna csak felemelnie a telefont és bejelenteni, hogy itt és itt kidőlt egy közlekedési tábla, és máris nyugodtabban alszik. Ehelyett egy életre bűntudata lett, mert a hiányzó tábla miatt meghalt egy fiatal.

Van, aki azt mondja, hogy az öngyilkosok gyávák. Ha úgy nézzük, hogy menekülnek a problémák elől, hogy nem néznek szembe a bajjal és nem keresnek rá megoldást, akkor igen. Szerintem viszont hatalmas bátorságra vall, ha megteszik. Nagyon mélyre kell süllyedni ahhoz lélekben, hogy elérjük azt a pontot, ahonnan nincs tovább. De választás mindig van. Jó, rossz, kisebb rossz… Ott van, csak meg kell találni.

Hannah ahelyett, hogy szembenézett volna a problémákkal, megölte magát. Pedig több lehetősége is lett volna – legalábbis az én véleményem szerint –, nem rögtön az öngyilkosság.

* Pszichológushoz fordul, nem egy iskolai tanácsadóhoz. Olyan orvoshoz, aki ténylegesen tud neki segíteni, nem egy tanárhoz, aki annak ellenére, hogy napi kapcsolatban áll a diákjával, mégsem látja, hallja, min megy keresztül. Sokszor nem kellenek szavak ahhoz, hogy tudjuk, valami baja van a másiknak.

* Elmegy minden egyes személyhez, szembenéz velük, kiáll az igazáért.

* Nyílt levélben ír le mindent, és ezzel talán elejét vehette volna a további szekálásoknak

* Ha semmi nem használ, akkor pedig az iskolaváltás. Itt már a szülőknek is több a beleszólása, ezért mindenképpen. Őszintén be kell avatni őket abba, ami történt, nehogy ők is csak gyerekes csínynek minősítsék a történteket, mert az még egy tőr a gyermek szívébe.

* Valahogy a legkézenfekvőbb azonban az lett volna, hogy hagyja, hogy Clay szeresse és segítsen neki elfelejteni a régi rosszat, hogy ne a múltban éljen, hanem a jelenben.

A könyv olvastatja magát, a magnókazettákat eredeti ötletnek tartom. Kicsit bíztam benne, hogy Hannah mégsem halt meg, hiszen Clay említi, „nem volt temetés”. A magyarázat az volt, hogy ott temették el, ahol felnőtt. Talán nem vagyok egyedül a véleménnyel, hogy sokkal nagyobbat ütött volna a könyv vége, ha kiderül, hogy Hannah mindenkit becsapott: a gyógyszert valóban bevette, de a mentő idejében érkezett, megmentették az életét. A kórházban beavatja a szüleit a miértekbe, akik úgy döntenek, új életet kezdenek máshol. A kazettán szereplők élete persze felfordul, de ez őt miért izgatná, ha tetteik odáig fajultak, hogy Hannah megpróbált öngyilkos lenni.

Senki és semmi nem ér annyit, amiért úgy döntsön valaki, hogy eldobja az életét. Azzal semmit nem old meg, csak fájdalmat ültet azok szívébe, akik igazán szeretik. Lehet, hogy csak kevés igaz barátod van, de ha számíthatsz rájuk baj esetén, akkor bőven elég.

Jay Asher talán tanmesének szánta, esetleg így akarta elérni, hogy a világ felfigyeljen az iskolákon belül elterjedt terrorizálásra. Lehet, hogy sikerült neki. És ha a befejezés ellenére legalább egy ember abbahagyja mások piszkálását, egy másik pedig lemond az öngyilkosságról, már megérte megírnia.

Kiegészítés:


A könyv tanít, igen. Sokat.

Csak pár gondolat még:

~ Akik Hannah cipőjében járnak, nyissák ki a szemüket, vegyék észre azokat, akik szeretik őket, és felejtsék el a többieket, akik nem. Ne féljenek segítséget kérni, de azt konkretizálva tegyék. Ne rébuszokban beszéljenek, hanem álljanak a sarkukra és bármilyen nehéz is, mondják ki, mi bántja a lelküket, mert csak így kaphatnak segítséget. Néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát, így ők sem várhatják el, hogy fél szavakból megértsék, mi dúl a lelkükben. 


Magunkban őrlődni nem jó, és megkönnyebbülés lesz, ha kiönthetjük a lelkünket valakinek. Ha másnak nem, egy papnak. (Nem vicc!)


~ Tudd, hogy bármit is teszel, mondasz, az hatással van másokra is. Vigyázz, miként cselekszel, mert nem tudhatod előre, mit válthat ki valakiből, ha például tréfából felírod a nevét egy cikiző listára, vagy gúnynevet ragasztasz rá, netalán hamis pletykát terjesztesz róla.


~ Ha csak megfigyelő vagy, akkor sem kell mindent szó nélkül tűrni. Talán pont a Te közbelépésedtől fordul jobbra a helyzet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése