2013. november 12.

Köd


A köd hirtelen szállt le a városkára. Annyira sűrű volt, hogy az emberek még az orrukig sem láttak. Az autók vagy csak lépésben haladtak vagy sehogy. Szinte minden megbénult. Ez a hirtelen jött időjárás segített valakinek abban, hogy tervét véghez vigye.

Kora reggel volt. A férfi, akit nevezzünk Albertnek, nem volt már fiatal. Haja már majdnem teljesen ősz volt, több volt benne a világos hajszál, mint a sötét – ráadásul ritkult is. Sötét szemében üresség honolt. Élete egy merő unalom volt. Húsz éve dolgozott ugyanott. Ugyanazt csinálta, és ugyanazokkal az emberekkel volt összezárva napi tíz órában. A fizetése épp, hogy meghaladta azt, ami kijárna neki, de se kedve, se lehetősége nem volt már arra, hogy felmondjon. Akkor végképp eláshatta volna magát.

A feleségével semmi újról nem tudtak beszélni – nem, mintha akartak volna. Minden egyes nap azzal telt, hogy reggel pirítóst kapott rántottával, egy csésze feketekávéval kísérve. Ebédre az előző napi vacsora maradékát vitte a munkahelyére, mert sosem tartott munkatársaival a közeli étkezdébe. Esténként hulla fáradtan ért haza. Közösen ültek le vacsorázni. Ilyenkor Gréta egy üveg jéghideg sört szokott férje jobb keze mellé tenni. Évek óta alig szóltak egymáshoz. Nem jártak se étterembe, se kirándulni, barátokhoz meg pláne nem. Fiuk már felnőtt, külön élt tőlük. Csak nagy ritkán látogatta meg őket, főleg ünnepekkor.
Ez a reggel azonban más volt, mint a többi. Albert készülődött: frissen vasalt inge és öltönye már a vállfán lógott. Megborotválkozott, megfésülte haját, majd felöltözött. Rutinosan kötötte meg nyakkendőjét. Gondosan előkészített barna táskáját kezébe vette, és kisietett a konyhába. Már az ajtóban különös érzés kerítette hatalmába, mintha elfelejtett volna valamit. Bizonyos időközönként rabja lett ennek az érzésnek, de pár óra múlva már nyoma sem volt.
A konyhaajtóban fülelni kezdett:
„Mi ez a hang?” – gondolta magában. Mivel nem tudott rájönni, megvonta vállát, majd leült reggelije mellé. A hangot azonban továbbra is hallotta. Felnézett feleségére, és azt hitte, képzelődik. Az asszony dúdolt. Egy nagyon régi, szerelmes dalt, aminek sem az előadójára, sem a címére nem emlékezett már.
„Ez nem lehet” – gondolta. – „Mi ütött ebbe az asszonyba? Kora reggel danolászik? Talán nyert a lottón?”
Egész nap ezen morfondírozott, majd – úgy ebéd tájban – hirtelen bevillant neki.
„Biztosan szeretője van. Csak ez lehet a magyarázat rá.”
Kinézett irodája ablakán: sűrű köd borított mindent.
– Ez meg honnan a fenéből jött? – kérdezte az egyik kollégája.
– Remélem, épségben hazaérünk – mondta egy másik.
– A főnök elengedhetne minket korábban, mert ha ilyen marad az idő, sosem érünk haza.
Albert addig csak lázasan gondolkodott, de ekkor fény gyúlt elméjében: megszületett a terv.
Este, amint hazaért, feleségéhez sietett. A vacsorára nem is gondolt, pedig az már a tűzhelyen állt, készen, arra várva, hogy elfogyasszák.
Az asszony egy könyvet olvasott, és amikor meghallotta belépő férjét, reménykedve fordult feléje, ám egy gyors pillantás után szomorúan hajtotta le fejét. A férfi még ekkor sem gondolt a legnyilvánvalóbb dologra.
– Gréta, eljönnél velem sétálni? – kérdezte tőle a férfi. Hangja színtelen volt, nem árult el semmit.
– Ilyen ködben akarsz sétálni? Hiszen az orrunkig se látunk – válaszolta a nő.
– Nem lesz baj, csak a parkba megyünk, oda is taxival. Van számodra egy meglepetésem.
Az asszony szeme felcsillant. Öregedő szíve hevesebben kezdett verni. Gyorsan beszaladt a hálószobájukba, felkapta előre kikészített ruháját, sálat dobott a nyakába, majd egy pillantást vetett tükörképére: ráncosodó, sápadt, vérszegény arcú, szürke szemű, félig ősz hajú nő nézett vissza rá, akinek szíve-lelke tele volt reménnyel, még harmincöt év után is. Megfésült haját gondosan kontyba rendezte. Mire felocsúdott, már a sárga-fekete autóban ültek, ami óvatosan araszolva vitte őket a parkig.
– Szörnyű ez az időjárás – mondta csevegő hangon az idősödő taxisofőr. – Egy szempillantás alatt hullott le a városra. Maguk az utolsó utasaim mára. Feleségem megkért, hogy ne vigyem túlzásba, mert bármi megtörténhet egy ilyen estén. És igaza is van, nekem elhihetik. Nem éri meg kockáztatni. Szeretném felnőni látni a gyerekeimet. Remélem, visszafelé sikerül másik autót fogniuk. Bár nem tudom, hány kollégám rója ilyenkor a város utcáit. Lehet, hogy gyalogolniuk kell. Sajnálnám, mert nem venném a szívemre, ha a felesége megfázna, látom, elég vékony a ruhája, és a sála se nagyon melegíti.
Gréta azonban csak mosolygott, de sem ő, sem Albert nem reagált a férfi szavaira. Mindkettejük agyában gondolatok cikáztak.
„Hát mégsem felejtette el. Tudtam, hogy így lesz. Máshogy nem történhetett. Nagyon örülök neki” – elmélkedett a nő.
„Remélem minden sikerül, és senki nem zavar meg minket. Olyan gondosan készítettem elő mindent, kár lenne, ha pocsékba menne egy arra járó hajléktalan vagy szerelmespár miatt” – így a férfi.
A park kihalt volt, egy lélek sem járt arra. A madarak és a mókusok fészkük mélyén, egymáshoz bújva lapultak. A köddel együtt hideg levegő is érkezett, jó pár fokot esett a hőmérséklet. A kis ösvényen a kavicsok ropogtak a talpaik alatt.
Amikor odaértek, Albert egy padhoz vezette feleségét, mely egy kis halastó mellett állt, egy hatalmas fa tövében.
Gréta boldog volt.
„Végre! Most emlékezett. Oly sok év után. Hihetetlen, de csak így lehet. Így kell lennie.”
Lassan férje felé fordult, de az utolsó emléke nem volt már annyira örömteli: férje vele szemben állt, szeme villámokat szórt. Cseppet sem volt már olyan higgadt, mint mikor elindultak. Kezében hatalmas követ tartott, és amit a nő utoljára látott, az a fejére sújtó hatalmas kéz volt. Tíz csapás, és vége lett. Gréta legszebb ünneplő ruhájában, kék sáljában holtan zuhant a tóba.
Albert nem félt, hogy bárki is meghallja, meglátja, hiszen épeszű ember ilyenkor nem dugja ki az orrát az otthonából. A követ az asszony után dobta, mely hatalmasat csobbanva süllyedt a tó mélye felé.
Elégedetten mosolygott. Úgy döntött, mielőtt haza indulna, sétál egyet a kietlen parkban. Számára ez az este minden korábbinál szebb volt. Felszabadult lett, úgy érezte, lehulltak rabláncai. Mély levegőt vett, sóhajtott egyet. Eldöntötte, hogy ha bárkivel találkozna, majd azt mondja, hogy csak hosszú napja volt, és ki akarta szellőztetni a fejét. Ugyan ki gyanakodna pont rá?
Jó fél óra után vette csak az irányt az otthona felé. A sűrű ködben nehezen tájékozódott, de pár méter után rátalált az útra. Néhány lépéssel később valami megállásra késztette. Lassan hátra fordult. Ideje sem volt felfogni, mi történik: csak állt, és meredt az egyre gyorsabban közeledő taxi lámpáinak fényébe…
Ugyanekkor egy harminc év körüli, sötét hajú férfi öltönyben, ajándékkal és egy hatalmas virágcsokorral az ölében várta, hogy taxija haladni tudjon a sűrű ködben, s végre kitegye szülei házánál, hogy odaadhassa nekik ajándékát harmincötödik házassági évfordulójukra…



(2010. június)


Nyomtatásban megjelent itt.

2 megjegyzés:

  1. Ez a történeted letaglózott! Nem igazán hagy maga után szavakat vagy gondolatokat, legalább is olyan formában, amiket szavakba lehetne önteni. A kezdet egyszerű volt számomra, de mindenképp érdekes és figyelemfelkeltő, különben nem olvastam volna végig. Tetszettek a karakterek, ahogyan külső szemmel figyelve mutattad be a jellemüket, az életüket, leginkább a férfi főszereplőét és a feleségével való kapcsolatát. Amikor pedig azt hittem, hogy valami megváltozik és pozitív irányba fordul, hirtelen drasztikussá vált... ahogyan a férfi szavak nélkül cselekedett anélkül, hogy tudatában lett volna az igazságnak vagy a háttérben zajló dolgoknak, a feleség pedig ebből mit sem sejtett. Valahogy ebből tűnt ki leginkább számomra, hogy együtt élnek, de elélnek egymás mellett. Nagyon tetszett ez a történeted is. Lebilincselő, komoly hangvételű volt, de élmény volt elolvasni!

    VálaszTörlés
  2. Vélemények a Holnap Magazin oldaláról:

    „Érdekes kis történetet írtál, az elfásult üres, megúnt házaséletről.Sajnos, az ajtók mögött ezer, és ezer ilyen, és ehhez hasonló sors bújik meg. A házastársak már szinte csak "vegetálnak" egymás mellett, nem is élnek.
    A történet vége is szomorú, kár, hogy a főszereplő ezt az utat választotta, de neki kell majd elszámolnia a lelkiismeretével. Azt mondják, az ember akkor érzi igazán a másik hiányát, ha az már nincs....de akkor sajnos már késő...” (Hzsike)

    „Hú de durva! Ez volt az első gondolatom. Remek történetet tártál elénk kedves Laura! Tudod mi jutott eszembe róla? Roald Dahl, "Meghökkentő mesék" című sorozata. Ilyen viszonylag rövid történetek voltak, és remek kis filmeket forgattak történeteiből. Lehet, hogy lesz egyszer "Laura* meséi" is? Én megnézném!” (Tara Scott)

    „Nekem ugyan nem kell,de inkább ne legyen mint másé legyen,elméletben gondolkodó főhősnek eszébe sem jutott hogy esetleg kettőjük miatt boldog az asszony.
    Röviden,tömören hirtelen fordulattól izgalmas történet volt. Érdeklődéssel olvastam” (kozmajulianna)

    „ejj a kutyafáját...igen jó lett....valóban Meghökkentő mesék hangulatú..” (johann borsi)

    „Gratulálok. Tetszett a csattanója és az egész, ami gördülékeny és figyelmet fenttartó. Sok sikert Élvezettel olvastam.” (tatos)

    „Nem tudom miért, de szine sejtettem, hogy nem lesz jó vége a történetnek, hiszem valami már az elején ezt súgta nekem. Nos, ez az a mondat, ami a rosszat sejtette velem: 'Ez a hirtelen jött időjárás segített valakinek abban, hogy tervét véghez vigye.' Elég árulkodó a megfogalmazás. Valóban, nagyon durva, én is ezt mondom. És egyetértek Tara Scott hozzászólásában írtakkal! Meghökkentő! Én is láttam jó egy pár "meghökkentő mesét". Most mondhatnám azt is, hogy vannak férfiak, akik elfeledkeznek a házassági évfordulójukról, mert egynéhányra jellemző lehet. Vagy talán az asszonyok többet elvárnak a párjuktól még 30 évi együttélés után is? Ami szerintem természetes lenne. De sajnos, ez nem mindig van így. Ezért kell néha egymással megbeszélni azokat a dolgokat, amikben nem látunk tisztán, amikor nem tudjuk a miértekre a feleletet. Még akkor is, ha kevésszer szólunk egymáshoz. Egyébként nagyon szépen megírtad a történetet, filmszerűen pergett le szemeim előtt a cselekmény!” (Torma Zsuzsanna)

    „Írásodra rímel az én "A gyűrű" c. novellám, amely az IPM magazinban jelent meg 2009 nyarán. Az Interneten szerintem rajta van. Keresd ki az archívumban. Meg fogsz lepődni, mint ahogy én is meglepődtem a befejezésen, bár a gyilkosság szándékát már előre sejteni lehetett.” (Frideczky Katalin )


    * Akkor még Laura Mayer álnéven írtam.

    VálaszTörlés