2016. április 25.

A pillangó


Volt egyszer, hol nem volt, egy gyönyörű erdő. A fák olyan zöldek voltak, amilyeneket szem még nem látott; az ég kékje túlragyogott mindent. A nagy rengeteg közepén egy kis tisztás bújt meg, mely csak úgy roskadozott a szivárvány minden színében pompázó virágoktól. Itt élt Flo, a kis apolló-lepke. Gyönyörű volt, anyukája és apukája szeme fénye. Tehetséges széltáncosként sokra vihette volna, de társai egyre-másra csúfolták, mely addig fajult, hogy egy nap otthagyta a társulatot. Mikor anyukája megkérdezte, miért, hosszas unszolás után így válaszolt:


– Azért, mert folyton csúfoltak a szárnyam miatt.
– Ó, ház ez a baj? Ne foglalkozz velük. Az övéik sem egyformák! – nyugtatta anyukája, de úgy látszott, ez sem segít. Pedig ha valaki, ő mindig fel tudta vidítani csemetéjét, már hernyókora óta. De most még a régi, kedves pillangódal sem derítette jókedvre. – Nem gondolod, kicsi Flo, hogy irigylik a tehetséged, s mivel nem tudnak belekötni a táncodba, a szárnyad miatt bántanak?
– Akár így is lehet – mondta elszontyolodva a kis pillangó. – De igazuk van. Csúnya vagyok, egy torzszülött.

– Ez nem igaz, kincsem! Attól, hogy a jobb szárnyad kicsit csálébb a másiknál, még nem vagy torzszülött. Százával tudnék neked mutatni lényeket, akik a te cipődben járnak.

– Én egyet sem ismerek – durcáskodott Flo.

– Akkor szállj nyitott szemmel, és észre fogod venni őket; meglátod, azért, mert valakinek testi hibája van, lehet jó, tehetséges, szerethető lény. Sőt mi több, talán többre is viszik, mint egészséges társaik!

Anyja szavait hallva a kételkedő Flo kirepült türkizkék színű viráglakjukból, s útnak indult, hogy az erdőt bejárva megbizonyosodjon: anyukájának volt igaza, nem pedig csúfolódó társainak.

Alig, hogy elindult, az egyik viráglámpánál majdnem beleütközött egy méhecskébe, aki nehéz kosaraival igyekezett vissza a kasba. Ám ő nem volt hétköznapi szárnyas: ugyanis hiányoztak fekete csíkjai. Elcsodálkozott a kis apolló-lepke. Mire ráeszmélt, hogy tátott szájjal nézi a dolgos méhet, az bosszúsan csattant fel.

– Te meg mit bámulsz?

– Ne haragudj – szabadkozott Flo –, de kicsit meglepődtem a kinézeteden. Még sosem láttam csík nélküli méhecskét.

– Akkor jól nézz meg, mert nem is nagyon fogsz – morgolódott amaz.

– Nem érzed magad hátrányban a többiekkel szemben? Téged nem zavar, hogy csíktalan vagy?

– Egyáltalán nem. Sőt, még előnyömre is válik. Jól el tudok bújni a sárga virágok között, és az ellenséges tábor katonái így nem találnak rám. Szóval ez nekem inkább áldás, mint átok.

– Soha nem akartál normális lenni? Olyan, mint a többiek.

– Először is: olyan nincs, hogy normális. Másodsorban: nekem ezt adta a sors. Oka volt annak, hogy ilyennek születtem. Talán pont az, hogy míg a többiek fogságba esnek, én megmenekülök, és a hírt megvihetem a csapatainknak, így később ki tudjuk őket szabadítani. De miért érdekel ez téged?

– Amint látod, a jobb szárnyam csálébb, mint a másik. És eddig zavart.

– És most, hogy velem találkoztál? – mosolyodott el a méhecske.

– Annyira már nem, de még eléggé ahhoz, hogy szomorkodjak a csúfolódások miatt.

– Akkor menj, keress más állatokat, és beszélj velük is. Hidd el, többen vannak, mint gondolnád.

Azzal a méh fogta nehéz kosarát, és tovaszállt a messzeségbe, Flo pedig folytatta útját.

Már jó ideje repült, s noha a csíktalan szárnyas azt mondta neki, hogy nagyon sok hozzá hasonló van, egy teremtett lélekkel sem találkozott. Megszomjazott, így megállt egy kis pataknál. Amint jóízűen kortyolgatott a jéghideg vízből, egyszer csak azt vette észre, hogy a víztükörből egy szempár mered rá.

– Te ki vagy? – reppent hátra az ijedtségtől. A szempár lassan közelített felé, és Flo számára világossá vált, hogy egy békával néz farkasszemet. Nem is akármilyennel. Egy háromlábúval. Lassan beszédbe elegyedtek, és a kis pillangó megtudta, hogy zöld barátja így született.

– Sosem szerettél volna olyan lenni, mint a többiek? – kérdezte tőle a pillangó.

– Egy ideig igen, de aztán rájöttem, hogy előnyömre is válhat a hátrányom.

– Ezt hogy érted? – kérdezte Flo.

– Nos, a szomszédos kis tóban élő békákkal már évek óta hadban áll a királyságunk, és erős katonákra van szükség. De én, mivel csak három lábam van, nem kellettem. Csak hátráltattam volna a többieket. Viszont rájöttek, hogy nagyon okos vagyok, így nem az erőmmel, hanem az eszemmel tudom segíteni a csapatunkat. Én így sokkal boldogabb vagyok. Kiskoromban nem hittem volna, hogy valaha családom lesz. De most gyönyörű ebihalaim vannak, és ennél nagyobb boldogságot semmi sem adhat. Nem kell aggódniuk amiatt, hogy egy nap nem térek haza.
Miután elköszöntek egymástól, a kis pillangó úgy gondolta, talán mégis anyukájának volt igaza. Egy kicsinyke kétely viszont még maradt benne, ezért úgy döntött, hogy ha találkozik még egy állattal, aki hasonlít hozzá, hazamegy, és szembenéz a sorsával.

A nap nyugodni készült, Flo is elfáradt már, mikor egy furcsa fehér gombócot látott meg a fűben. Odarepült, s látta, hogy egy nyuszi kölyök az – akinek nem volt farka.

– Veled meg mi történt? – kíváncsiskodott Flo.

– Amikor még nagyon kicsi voltam, egy róka leharapta kicsiny bolyhos farkincámat.

– És nem gondolod úgy, hogy nem élsz teljes életet? Nem hiányzik?

– Igazából nem emlékszem rá, még annyira kicsi voltam – felelte a nyuszika, majd jól szemügyre véve a kis pillangót, felkiáltott. – Várj csak! Tudom, ki vagy te, megismerlek a szárnyaidról! Te vagy Flo! A legszebb széltáncos, akit valaha láttam!

– Dehogy vagyok a legszebb. Hiszen csálé a szárnyam, nem látod?

– Na és aztán? Így sokkal szebb, mikor a széllel táncolsz. Szebb, mint bárki másé, akinek egészséges szárnyai vannak.

– Komolyan mondod? – érzékenyült el a kis pillangó.

– Persze. De ugye csak alaptalan pletyka, hogy otthagyod a társulatot?

– Ezt meg honnan tudod? – lepődött meg Flo.

– Kicsi ez az erdő, a hírek hamar terjednek. Szóval mégis igaz? – szomorodott el a kis nyuszi.
– Pedig te voltál a kedvencem, minden előadásodat láttam. Te általad jöttem rá, hogy attól, hogy csálé a szárny, hiányzik egy farkinca, még élhetünk teljes életet.
Flo erre már nem tudott mit mondani – elsírta magát. Hazatérve első dolga volt, hogy megölelje anyukáját, este pedig új terveket szövögetve merült mély álomba.





2014. október


Nyomtatásban megjelent itt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése