Kicsiny település feküdt a Dunántúl középső részén. Az itt élők szerényen éltek, nem kívántak nagy javakat, „Csak egészség legyen” – mondták az öregek, és a gyerekeik is igyekeztek ehhez tartani magukat. Persze, ahogy a világ változott, és minél többször fordult meg a föld, annál inkább akartak egyre többet a fiatalok. Egyre kevésbé volt számukra elég, amivel rendelkeztek. És évtizedek alatt a segítőkészség is kiveszett belőlük. Kivételek persze mindenhol vannak.
Egy téli napon történt.
Romos kerítés mögött, de annál rendezettebb ház udvarán kopott fazékkal a fején álldogált egy hóember. Orra helyén törött répa, nyakán sál gyanánt szakadt kendő. Szemét és gombjait bár hiányosan, de régi jó szokás szerint szénből rakták ki.
A házban öten laktak. Apa, anya, és három gyermek. Két fiú és egy kislány. A szülők nem kerestek sokat – az apa gyári munkásként dolgozott, az anya pedig varrásból egészítette ki a család bevételét. Tisztességben, rendben éltek, és a gyerekek sem szenvedtek hiányt semmiben. Mindig tiszta ruhában jártak, és náluk udvariasabb korukbelieket aligha találtak volna a faluban. Illedelmesek voltak, segítettek az időseknek cipekedni, ha szükségét látták. Nem voltak drága játékaik, csak amiket használtan kaptak, vagy amiket az apjuk faragott nekik. A férfi asztalosnak tanult, de az élet másfelé terelte. Elérte őt is az, hogy többre vágyott, nem elégedett meg a sajátjával. És talán ez változtatta meg az életüket – örökre.
Egy nap a családfő a vártnál korábban ért haza. Ahogy elhaladt a hóember mellett, mérgében leverte a fazekat a fejéről, és kis híján le is rombolta. De valami visszatartotta. Belenézett a sötét szemekbe, és elszégyellte magát. Eszébe jutott, amikor pár nappal korábban a gyerekeivel közösen megépítette. Vidámak és gondtalanok voltak.
Leült a lépcsőre, mit sem törődve azzal, ha felfázik, és csak meredt a hóemberre, mintha az választ adhatott volna minden bajára. Maga sem tudja, meddig ült ott, mikor úgy döntött, nem várhat tovább. Aznap este kihalt lett a ház. A gyerekek még csendesebbek voltak, és a nagyobb korábban terelte be a testvéreit a hálószobájukba. A szülők sokáig voltak fent, próbálták kitalálni, hogy mi tévők legyenek, de ötlet nélkül tértek nyugovóra.
Másnap reggelre friss hó hullott. A gyerekek alig várták, hogy reggeli után mehessenek szánkózni. Az anyjuk a lelkükre kötötte, hogy óvatosan játszanak, mert kicsit már rozoga volt a szánkó. Az apának még nem volt ideje megjavítani. „Mostantól lesz majd” – gondolta. Hiszen elvették tőle a munkáját. Alig telt el fél óra, keserves sírás hallatszott az udvarról. A nagyobb fiú szaladt be a házba, és mondta el, hogy a kishúga ujja beszorult a játék törött deszkái közé. Az apa egyszerre érzett dühöt és félelmet, magát hibáztatta. Felesége hiába vigasztalta, hogy három műszak mellett nem csoda, ha nem volt ideje, de ez nem nyugtatta meg a férfit. Amíg az anya borogatta kislánya ujját, az apa mérgében felkapta a szánkót, bevitte a fészerbe és magára zárta az ajtót. Családja csak a kalapácsolást hallotta; féltek, hogy darabokra töri a ródlit. Másnap reggelig nem is látták, még vacsorázni sem ült le.
Szikrázó napsütés ébresztette a ház a lakóit. A gyerekeket meglepetés várta. Nem hittek a szemüknek, amikor meglátták a vadonatúj szánkót a verandán. Nevük, és az aznapi dátum is bele volt vésve a gondosan faragott, hópelyhek díszítette deszkába. „Emlékeztetőül” – magyarázta az apa. – „Mától minden más lesz. Új nap, új remények!” Aznap a család együtt ment a parkba, ahol mindenki a csodájára járt annak, milyen szépet alkotott az édesapa. Néhányan ott helyben meg is kérték, hogy nekik is készítsen, ő pedig boldogan vállalta el a feladatot. Aki nem tudott pénzzel fizetni, az tojást adott helyette, vagy disznóhúst, mások megunt játékokat és kinőtt ruhákat a gyerekeknek. Hamar híre ment a férfi tehetségének, és mire kitavaszodott, annyi munkája lett, hogy alig győzte. De végre igazán boldog volt, hiszen maga sem értette, miért adhatta fel ezt a szép mesterséget, és miért hagyta, hogy a kapzsiság letérítse az előre megálmodott útjáró, mely a valódi boldogság felé vezette.
Egy téli napon történt.
Romos kerítés mögött, de annál rendezettebb ház udvarán kopott fazékkal a fején álldogált egy hóember. Orra helyén törött répa, nyakán sál gyanánt szakadt kendő. Szemét és gombjait bár hiányosan, de régi jó szokás szerint szénből rakták ki.
A házban öten laktak. Apa, anya, és három gyermek. Két fiú és egy kislány. A szülők nem kerestek sokat – az apa gyári munkásként dolgozott, az anya pedig varrásból egészítette ki a család bevételét. Tisztességben, rendben éltek, és a gyerekek sem szenvedtek hiányt semmiben. Mindig tiszta ruhában jártak, és náluk udvariasabb korukbelieket aligha találtak volna a faluban. Illedelmesek voltak, segítettek az időseknek cipekedni, ha szükségét látták. Nem voltak drága játékaik, csak amiket használtan kaptak, vagy amiket az apjuk faragott nekik. A férfi asztalosnak tanult, de az élet másfelé terelte. Elérte őt is az, hogy többre vágyott, nem elégedett meg a sajátjával. És talán ez változtatta meg az életüket – örökre.
Egy nap a családfő a vártnál korábban ért haza. Ahogy elhaladt a hóember mellett, mérgében leverte a fazekat a fejéről, és kis híján le is rombolta. De valami visszatartotta. Belenézett a sötét szemekbe, és elszégyellte magát. Eszébe jutott, amikor pár nappal korábban a gyerekeivel közösen megépítette. Vidámak és gondtalanok voltak.
Leült a lépcsőre, mit sem törődve azzal, ha felfázik, és csak meredt a hóemberre, mintha az választ adhatott volna minden bajára. Maga sem tudja, meddig ült ott, mikor úgy döntött, nem várhat tovább. Aznap este kihalt lett a ház. A gyerekek még csendesebbek voltak, és a nagyobb korábban terelte be a testvéreit a hálószobájukba. A szülők sokáig voltak fent, próbálták kitalálni, hogy mi tévők legyenek, de ötlet nélkül tértek nyugovóra.
Másnap reggelre friss hó hullott. A gyerekek alig várták, hogy reggeli után mehessenek szánkózni. Az anyjuk a lelkükre kötötte, hogy óvatosan játszanak, mert kicsit már rozoga volt a szánkó. Az apának még nem volt ideje megjavítani. „Mostantól lesz majd” – gondolta. Hiszen elvették tőle a munkáját. Alig telt el fél óra, keserves sírás hallatszott az udvarról. A nagyobb fiú szaladt be a házba, és mondta el, hogy a kishúga ujja beszorult a játék törött deszkái közé. Az apa egyszerre érzett dühöt és félelmet, magát hibáztatta. Felesége hiába vigasztalta, hogy három műszak mellett nem csoda, ha nem volt ideje, de ez nem nyugtatta meg a férfit. Amíg az anya borogatta kislánya ujját, az apa mérgében felkapta a szánkót, bevitte a fészerbe és magára zárta az ajtót. Családja csak a kalapácsolást hallotta; féltek, hogy darabokra töri a ródlit. Másnap reggelig nem is látták, még vacsorázni sem ült le.
Szikrázó napsütés ébresztette a ház a lakóit. A gyerekeket meglepetés várta. Nem hittek a szemüknek, amikor meglátták a vadonatúj szánkót a verandán. Nevük, és az aznapi dátum is bele volt vésve a gondosan faragott, hópelyhek díszítette deszkába. „Emlékeztetőül” – magyarázta az apa. – „Mától minden más lesz. Új nap, új remények!” Aznap a család együtt ment a parkba, ahol mindenki a csodájára járt annak, milyen szépet alkotott az édesapa. Néhányan ott helyben meg is kérték, hogy nekik is készítsen, ő pedig boldogan vállalta el a feladatot. Aki nem tudott pénzzel fizetni, az tojást adott helyette, vagy disznóhúst, mások megunt játékokat és kinőtt ruhákat a gyerekeknek. Hamar híre ment a férfi tehetségének, és mire kitavaszodott, annyi munkája lett, hogy alig győzte. De végre igazán boldog volt, hiszen maga sem értette, miért adhatta fel ezt a szép mesterséget, és miért hagyta, hogy a kapzsiság letérítse az előre megálmodott útjáró, mely a valódi boldogság felé vezette.
