A három nővér

Forrás: google

Létezett egyszer, nem is olyan régen egy kis város egy hatalmas hegy tövében, ahonnan egyszer csak eltűnt az öröm, a hit, és a remény.

Ahogy az évek teltek és fejlődött a világ, az élet egyre monotonabbá vált: mindenki minden nap ugyanazt csinálta: az emberek reggel felkeltek, iskolába-munkába mentek, majd haza. Alig szóltak egymáshoz, mindenki a saját dolgával, gondjával-bajával volt elfoglalva, idejük sem volt egymásra. A játszótéren a hintákban nem ültek gyerekek, a kis tavon a csónakok üresen ringatóztak, a sétányokat befedték az utolsó falevelek...

Ebbe a városba érkezett meg a semmiből néhány héttel karácsony előtt három nővér. A település szívében lévő téren nyitottak egy kis üzletet, finom kávéval és különlegességekkel várták a vendégeket. De az első vásárló csak nem akart megérkezni.

– Ezt nem értem – mondta a középső, miután két hét után sem tért be hozzájuk senki. – Mindent úgy csináltunk, ahogyan mondták. 

– Pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. Csak legyél türelmes – felelte az idősebb.

– Tudom, de nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Korábban ennél sokkal könnyebben ment.

– Hetek óta figyeljük őket, láthatóan nem érdekli őket semmi. Csak azt a kütyüt bámulják naphosszat a kezükben. És a gyerekek is ezt látják. Valaki valahol valamit nagyon elrontott.

– Nekem talán van egy ötletem – szólt közbe félénken a legkisebb testvér, apró mosollyal a szája sarkában.

Másnap kiült az üzlet elé egy színes képeskönyvvel, és nekiállt olvasni. Pár perc múlva egy kislány állt elé.

– Szia! – köszönt neki.

– Szia! – felelte félénken a kislány. – Te mit csinálsz?

– Olvasok – mutatta neki a könyvet. – Szívesen megmutatom neked is. Szeretnéd?

– Igen.

Elhelyezkedtek a padon, a legkisebb nővér pedig boldogan nézte, ahogy a kislány csodálkozva lapozza a könyvet. A változást a levegőben is érezni lehetett.

– Neked adom, ha szeretnéd.

– Igazán? – csillant fel a kislány szeme. – Nagyon szépen köszönöm.

Miután elváltak egymástól, a testvért faggatni kezdték nővérei.

– Ezt hogy csináltad?

– Magam sem tudom, egyszerűen csak tudtam, hogy lesz, akinél egy könyv fog változást hozni.

– Szerinted ez elég lesz?

– Biztosan nem, de kezdetnek megteszi. És innentől már jön a többi magától.

S bizony, igaza lett. Csak nem éppen úgy, ahogy várta. Kisvártatva egy mérges asszonyság csörtetett be a boltba, mögötte a síró kislánnyal. Lecsapta a könyvet az asztalra.

– Ezt ki adta a lányom kezébe?

A nővérek megrökönyödve meredtek a nőre, majd előlépett a legkisebb:

– Én voltam – mondta büszkén.

– Ehhez nem volt joga.

– Az ajándékozás nem jog kérdése.

– A lányomnak nincs ilyesmikre szüksége.

– Akkor mire van?

Az asszony szóra nyitotta a száját, de hang nem jött ki a torkán. A kis üzlet pultjára meredt a tekintete, aminek a sarkán egy régi játékbaba ült. Szoknyája csupa fodor, barna göndör haját kis kalap takarta.

– Ezt honnan szerezték? – kérdezte a nővéreket.

– Régiségeket árulunk. Ez a baba egy idős asszony hagyatékából került hozzánk.

– Pont ugyanilyen babám volt kislány koromban. Órákig tudtam vele játszani. – Arca megváltozott, ahogy elöntötték az emlékek: a gondtalan gyermekkor évei, hogy milyen boldog is volt akkoriban.

– Mama! – szólította a kislány kisvártatva. – Visszakaphatom a könyvet?

– Hogy? Ó, igen kicsim, persze. És... khm... a baba mennyibe kerül?

– Ennyi volt az ára – mondta az asszonynak, miközben a kislány örömét figyelte, ahogy boldogan öleli a könyvet.

Aznap este az asszony házának ablakában különös fény gyúlt. 

Másnap délelőtt a nővérek boltjába egy férfi lépett be. Félszegen köszönt, majd tétován vizslatni kezdte a polcokat.

– Segíthetünk? – kérdezte az idősebb nővér. – Mi az, amit keres?

– Nos, nem is tudom.

– Talán van valamink, amit tetszene – mondta, majd az egyik felső polcról leemelt egy kopott kis vonatot, és a férfi kezébe adta.

– Úgy vélem, valami ilyesmire gondolt.

A férfi a döbbenettől lerogyott az egyik székre, és könnyei által mázsás tehertől szabadult meg a szíve és a lelke is. Megrohanták a régi idők emlékei, ahogy az apjával a kis házuk padlásán a villanyvasúttal játszottak napestig. Ó, azok a boldog idők.

– Pontosan erre volt szükségem – felelte, miután megnyugodott. – Mennyibe kerül?

– Csak egy telefonhívásba – válaszolt a nővér, majd eltűnt az üzlet hátulját takaró függöny mögött.

A férfi előkapta a mobilját, másodpercekig csak nézte, de tudta, hogy a nőnek igaza van. Arca égett a szégyentől, míg kikereste a számot, szíve vadul kalapált, míg várta, hogy felvegyék a vonal túlsó végén. „Apa? Karácsonyra otthon leszek.”

Estére újabb különös fény gyúlt, immár a férfi házának ablakában.

A kis bolt híre azonnal elterjedt a városban, és az elkövetkező napokban bárki betért, nem távozott üres kézzel... sem üres szívvel. Ugyanakkor az üzlet hátuljában egyre több kisebb-nagyobb doboz halmozódott fel.

Ahogy egyre közeledett a karácsony, az emberek – és ezzel együtt a házaik ajtajai is – kezdtek megnyílni egymás felé. Az utcán mosolyogva köszöntötték egymást, türelmesebbek voltak a gyerekeikkel, segítőkészebbek az idősekkel... A parkok és játszóterek megteltek, éve óta újra volt a városnak közös karácsonyfáját, melyet együtt díszítettek. Szentestére minden otthon megtelt zenével és hálával, az ablakokban pedig ott volt az a rejtélyes fény, és többé el sem tűnt.

Karácsony másnapjára lehullt a hó: a gyerekek rohantak szánkóért, répáért... A családok az egész napot a szabadban töltötték... A három nővért soha többet nem látták. De örökké hálásak voltak azért, amit tettek.

S hogy kik voltak? A Hit, a Remény és a Szeretet.