Valéria izgatottan készülődött, mint egy tinédzser, aki az első randevújára indul. Igaz, ő már túl volt fiatalságán, ő azonban minden alkalommal remegett. Maga sem értette miért, hiszen már negyvenöt is elmúlt. Tudta persze, hogy nem helyes, amit művel, s főleg az nem, hogy hazudnia kellett, de érezte, hogy ha most nem teszi meg ezt a lépést, akkor egész életében bánni fogja. Még akkor is, ha később kiderül, hogy jobban tette volna, ha marad, ahol van.
- Rajtam nem fog múlni – mondogatta.
Tervébe még legjobb barátnőjét sem avatta be. Félt, hogy lebeszélné – persze joggal, s mi több, sikerrel. Margit értett a nyelvén, és mindig nagyon meggyőzően érvelt, már fiatal koruk óta. Éppen ezért tartotta titokban mindenki előtt, hogy biztos legyen abban, nem fog meghátrálni.
Eljött az indulás ideje. Felemelte kopott bőröndjét, melybe gondosan elrakott mindent, amire szüksége lehet, és kibaktatott a verandán át a rendezett udvarra. Nem akart visszanézni a házra, rossz ómennek tartotta, de néhány lépés után valami kezdte erősen visszafelé húzni. Felnézett a kicsiny, takaros épületre, melyben annyi szép évet leélt, és összeszorult a szíve. Nem lehet, hogy most az egyszer téved? – fészkelte be magát a gondolat a lelkébe. Nem – rázta meg magát, majd emelt fővel kisétált a nyikorgó kiskapun. Gondosan bezárta maga mögött, vetett egy utolsó pillantást a kertre, a görbe barackfára, a rozoga, üres kutyaólra, majd sarkon fordult és elindult. Előre betanulta a szöveget, amit akkor mond, ha megkérdezik, hová tart. De egy lélekkel sem találkozott.
Nyugodtan bandukolt a kis park felé, melynek közepén hidegvizű patakocska csörgedezett. Fölötte vastag fahíd ívelt át – egyik oldalán a régi élete maradéka, a másikon pedig várta az új. Egyre sebesebben szedte a lábát, de túl korán ért oda. Sehol senki. Nekitámaszkodott a korlátnak, lehunyta a szemét, hallgatta a patakot és a felette repdeső madarakat, és próbált nem gondolkodni. Félt, hogy a józan esze felülírja azt, amit a szíve diktál. Nem akarta. Változni vágyott, és hitte, hogy majd nála megkapja. „Fiatalabb férfiemberben sose bízz!” – hajtogatta megboldogult anyja egész életében, de hogy miért, az sosem derült ki. Hisz megannyi példa volt arra, hogy működhet egy ilyen kapcsolat. Ő is hitte. Remélte. Bízta. Mert hát a tizenkét év az mégiscsak tizenkét év.
A hídon várakozva elmerengett eddigi életén. Minden elszalasztott lépés és kihagyott pillanat eszébe jutott. Néha visszasírta ezeket – mostanában pedig egyre többet –, és elmerengett azon, mi lett volna, ha… Hol lenne most, ha igent mond az első kérőjének? Ha megfogadja anyja tanácsát, és belőle is varrónő lesz? De amint visszatért a valóságba, rájött, hogy mindez hiába: a múltat megváltoztatni nem lehet; a jelenben kell élnie – de úgy igazán –, hogy legyen jövője.
A patak partján a cseresznyefák már virágba borultak. A lenge szellő belekapott az ágakba, a szirmok elváltak tőlük, és pajkos kergetőzésbe kezdtek az asszony körül. Vészesen közeledett az időpont, a gyomra pedig hirtelen összeszorult. A gombóc csak nőtt a torkában, és azon kapta magát, hogy nagy hibát készül elkövetni. Nem sokkal később azonban elhessegette magától a gondolatot, és mélyeket lélegezve megnyugtatta magát. Amikor legközelebb az órájára nézett, meglepve látta, hogy már két órája várakozik. Szája keserű mosolyra húzódott, a szíve megrepedt egy darabon. – Milyen ostoba voltam. Anyámnak igaza volt. De rajtam nem múlt – mondta. Sóhajtott egy nagyot, hogy a súly, mely a lelkét és a mellkasát nyomta végre lezuhanhasson. Szemét lehunyva a nap felé fordult, s hagyta, hogy patakzó könnyeit felszárítsák a sugarak. Majd nagy levegőt vett, felemelte a bőröndjét, és elindult haza, a családjához, vissza a múlt felé vezető úton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése