Friss orgona-illat lengte be a környéket. A tavaszi szél háztól házig vitte, a falusiak pedig tudták: ahogy kinyílik a bokor, az utcát ellepik a legények, és mind Ervin bácsi kapuja körül fognak tolongani, hogy kapjanak egy ágat, melyet szívük hölgyének adhatnak. Nem voltak mohók és türelmetlenek, tisztelték az öreget és felnéztek rá. A lányok pedig irultak-pirultak, és büszkék voltak, hogy ők milyen nemes virágot kaptak.
Sehol nem voltak olyan szép és illatos virágok, mint az öreg kertész udvarában. Ervin bácsi olyan féltő gonddal nevelte növényeit, ahogy szülő a gyermekét. Becézgette a hajtásokat, s bizony néha még dudorászott is nekik. Kedvencei azonban egész életében az orgonabokrai voltak. Drága édesanyja imádta őket nagyon; az irántuk táplált szeretetét pedig ő is örökölte.
Minden reggel a nap első sugaraival ébredt, és amíg bírta, ápolta a növényeket. Valahányszor elfáradt, készített magának egy bögre kamillateát, megpihent a verandán, és gyönyörködött a látványban. Kankalin, jácint, nárcisz, és még megannyi színes virág otthona volt a kicsiny kert, mégsem volt zsúfolt. Szép rendben sorakoztak egymás mellett az ágyások; rend volt ott is, ahogyan Ervin bácsi lelkében. Megbékélt az életével, sosem panaszkodott. Elfogadta, amit a sors neki szánt: Ágnest, aki negyven éven át volt hű társa, míg egy betegség el nem vitte. A fiát és a lányát, akiket tisztességgel nevelt fel, de a rohanó világ mégis más irányba terelt: nem elégedtek meg azzal, amijük volt, mind többet és többet akartak. Ezért egy jobb élet reményében évtizedekkel ezelőtt külföldre költöztek, ezzel magára hagyva az öreget. Ervin bácsi azonban sosem adta át magát a szomorúságnak és a magánynak, igyekezett mindig mindenből a legjobbat kihozni, és mindenben a jót megtalálni. Szerette a gyermekeit, és minden évben várta az ünnepeket, hogy újra lássa őket. De azok sosem jöttek, nem írtak… Az első hónapokban még keresték telefonon, de a hívások között egyre hosszabb és hosszabb idő telt el, mígnem teljesen elmaradtak. „Nem érünk rá, sok dolgunk van.”– mondták utoljára.
Amikor első gyermekük nem születhetett meg, nem hibáztatott érte senkit, mert bizton hitte, hogy okkal történt. Tartotta a lelket a feleségében a vetélés után, ápolta és minden nap friss virágot tett az ágya mellé. Nagyokat sétáltak, és az asszony hetek múlva már képes volt mosolyogni. Ervin bácsi igazi gyógyír volt a számára.
Amikor Ágnest eltemette, nem rogyott le a sírra zokogva, hogy miért vette el őt tőle Isten, hanem felnézett az égre és megköszönte, hogy ily hosszú ideig a társa lehetett. Hiszen megannyi ember sosem tapasztalja ezt meg életében.
A faluban is mindenkihez volt egy kedves szava, és a gyerekek is tudták, hogy ez a különös öregember ritka kincse a településnek. Egy-egy alkalommal minden – a háza előtt elsétáló – hölgynek adott egy szál virágot, ezzel is szebbé téve a napjukat.
Ahogy teltek az évek, Ervin bácsiból is szép lassan kezdett elfogyni az erő. Egyre többször ült le a kis padra a fűzfa alá, és egyre lassabban itta a teáját. Keze is többször remegett, lába sem bírta már a törékeny öreg testet.
Mikor életének fonala elfogyott, gyerekei is hazaértek. De míg ők rezzenéstelen és érzelemmentes, addig a falu lakosai könnyáztatta arccal kísérték utolsó útjára. Végakarata szerint nyughelye az orgonabokrok árnyékában lett. Amikor ezt hetekkel a halála előtt megemlítette a szomszédainak, azok zavartan néztek rá, nem értették, miért ne a felesége mellé temessék. Ő pedig csak mosolygott, hisz tudta, hogy nem a test számít, hanem csakis a lélek. Ágnes lelke pedig mindig is az orgonákban élt tovább.
Virágillat lengte be a környéket, de Ervin bácsi kapujánál már nem tolongott senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése