2015. október 30.

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Kép  forrása: Moly
Ismertető:

Hátborzongató pszichológiai krimi egy gyászoló anyáról, aki megtudja, hogy évek óta halottnak hitt gyermeke él. 

Amikor Geniver Loxley nyolc évvel korábban elveszítette újszülött kislányát, megállt számára a világ, és azóta sem sokat haladt előre. Gent még mindig megviseli, ha babakocsit toló nőt lát; Beth halála előtt három könyve jelent meg, azóta viszont egy sort sem írt. 

Egy délelőtt becsenget hozzá egy ismeretlen, és pontosan azt mondja neki, amit mindig is hallani szeretett volna: a kislánya egészségesen született – de azonnal kivitték a műtőből, és bizonyára odaadták egy másik nőnek. Hihetetlen történet, de miért találna ki bárki ilyesmit? Hirtelen rés nyílik Gen biztonságos világának burkán, és tengernyi kérdés zúdul be rajta: Hol van most Beth? Miért nem akar kutatni utána Art? Hogy megkímélje a feleségét az újabb csalódástól? Vagy titkol valamit? Kiben lehet megbízni? 

Gen nyomozni kezd, hogy megtalálja kislányát. Reménye azonban csakhamar félelembe és paranoiába csap át, mert olyan sötét üzelmek sejlenek föl előtte, amelyek titokban tartásáért valakinek a gyilkosság sem túl nagy ár… 

Vélemény:

Egy ideje vártam már ezt a könyvet, és amikor lehetőségem nyílt rá, éltem vele… Így kaptam meg az Európa Könyvkiadótól. Alig vártam, hogy belekezdhessek.

Nem fogok hazudni, az elején elég nehézkesen haladtam, főleg, hogy már az első fejezet harmadik mondatában hiba van. Persze, nem lehet tökéletes könyvet kiadni, ebben viszont rengeteget találtam. De nem elütéseket. A szerkesztés során bennmaradtak szavak, toldalékok. Szinte minden fejezetre jut. De ez javítható, amennyiben lesz második kiadás/utánnyomás.

Maga a történet lassan indul, de egy pontnál felgyorsulnak az események. Ahogy halad előre, az olvasó tényleg nem tudja eldönteni, kiben bízzon, kinek higgyen. Mindenki titkolózik, az okok persze különbözőek. Már az elején elkönyveltem magamban, hogy Art csakis bűnös lehet. (Hogy az-e, azt persze nem árulom el.) Az írónő remekül szövi a szálakat. Nehéz erről a könyvről úgy írnom, hogy nem lövök le poént. Huh.

A karakterekre azt mondom, jól sikerültek, de egyikük sem lett a kedvencem. A legtöbbjük motivációja (a tetteikre vagy a hazugságaikra) ugyanaz. Csak épp más szemszögből tálalják nekünk.

A csavar: hogy ki állt az egész mögött, arra jóval a leleplezés előtt rájöttem, valahogy evidens volt számomra. Biztos voltam benne, hogy a főkolompos nem lehet más, csakis ő. A partner is világos volt, és mint kiderült, igaz is. De az indok? Az már sokkal komolyabb tészta. (Legtöbb esetben nem jövök rá, persze most sem.) Nem tudom elhinni, hogy valaki képes legyen erre. És itt mindkét emberre gondolok. 

A legvége elképesztő. Akkorát üt, hogy az nem igaz. De sejtettem, hogy ez lesz belőle. Egy bizonyos mondat miatt.  (Aztán – már becsukva a könyvet – belegondolva: minden az orrunk előtt volt.) Nem leszek poéngyilkos, de annyit mondhatok: nem egy szokványos véget érő könyv. És ez tetszik benne. Viszont akkor is azt mondom: WTF?? Hogy lehet ilyen zseniális vége? Mert mondjon bárki bármit, ilyet ritkán látni.

Hátborzongató? Ezt nem mondanám.
Pszichológiai krimi? Igen, az.

A borító azonban nem tetszik. Sehogy sem érzem a kapcsolatot a történet és közte. Az eredeti sem mond nekem semmit.

Magát a könyvet viszont ajánlom! :)

2 megjegyzés:

  1. Nekem is nagyon tetszett ez a könyv, a vêge is zseniális!:) Bea

    VálaszTörlés
  2. Bea, örülök, hogy hasonló véleményen vagyunk. :)

    VálaszTörlés