Sabine Durrant: A hátam mögött

Kép  forrása: Moly

Élvezettel vetettem bele magam a könyvbe, kézhez vétel után rögtön bele is fogtam. Az ismertető megragadott, igazi kihívásnak éreztem az ajánló azon mondatát, miszerint „Minden adott benne, hogy az olvasó megfejtse, ki volt a tettes, de mégsem jön rá.” Nem tudom, ezt ki írta, de tévedett. Én rájöttem, és – többek között – ezért hatalmasat csalódtam.

Már a könyv első 1-2 fejezete után, mikor megismerjük a főbb szereplőket, írtam magamnak egy listát, kik lehetnek az elkövetők. A tényleges tettest írtam az 1. pontba. Valahogy adta magát a fülszöveg alapján.

Történet:

Az alapötlet egész jó, de sokan írtak már hasonlót. Az olvasó végig izgulhat a főszereplőért (Gaby Mortimer), mi lesz vele, hogyan alakul a sorsa… A megvalósítás azonban nem nyert meg. Néhány nagyon szép leíráson és hasonlaton kívül nem igazán találtam benne pozitívumot. A borítón lévő ígéretekre sem kapunk meggyőző választ.

Az utolsó előtti rész várható, szinte már sablonos, fikarcnyit sem lepődtem meg.

A végét nagy csattanóval akarta zárni, de én nem tudtam rajta mosolyogni. Az utolsó mondat után hiányérzetem támadt, úgy éreztem, becsaptak, hogy a legfontosabb magyarázatot nem kaptuk meg. Egy novellányi terjedelem elég lett volna az egész történet elmesélésére, mert tele volt felesleges részekkel. Sokszor ismételte magát a mesélő, a vége felé már nagyon untam, hogy megint erről mesél, ismét felhozza azt a témát, stb. Kevés a párbeszéd és cselekmény, sokkal több a leírás, és ez roppant zavaró, legalábbis nekem. Az írónő talán ezzel akarta kitoldani az üres részeket, de rosszul tette.

Karakterek:

Színtelenek, néhol unalmasak és a legtöbbjüket nem éreztem eléggé kidolgozottnak. Hiába a leírás, egyiket sem láttam magam előtt, pedig jó a képzelőerőm. Túl sokan vannak, mindegyiknek kulcsfontosságú szerepet akart adni, de nem sikerült. Jó páran csak úgy, egyik pillanatról a másikra eltűnnek, és soha többet nem hallunk róluk, nincs magyarázat, semmi.

Idősík:

Zavaró volt számomra, hogy váltogatja a jelent és a múltat. Nem tudok azonosulni az ehhez hasonló történetekkel, jobban preferálom, ha az író végig múlt időt használ a cselekmény elmeséléséhez. Talán ütősebb lett volna az egész történet, ha végig múlt időben beszél, nem pedig azt mondja, épp most mit csinál és hogyan néz ki, stb. Rossz választás volt a részéről.

Egyéb negatívumok:

Rendszeresen olvasok írástechnikai oldalakat, valamint az Aranymosáson megtalálható Szerkesztői látványpékséget. Itt találkoztam azzal a jelenséggel, amit a szerkesztők úgy mondanak, hogy az író kiszól az olvasóhoz. Ez ebben a könyvben is észrevehető.

Sokszor úgy éreztem, szájbarágós a szöveg, nem hagyja, hogy magunk gondolkodjunk az eseményeken. Az írónő inkább mond, mint mutat. Rossz választás volt.

A párbeszédek:

Talán ebben éreztem a legnagyobb zavart és kuszaságot. Sokszor unalmas volt, alig vártam, hogy a bekezdés végére érjek. A legtöbb helyen nem jelzi, ki kivel beszél, ki jelenik meg, minderre csak mondatokkal később „derül fény”. Szinte minden ilyen alakalommal kizökkentem és vissza kellet lapoznom, hogy most akkor még mindig X beszél vagy ez már Y?

Összességében: Sabine Durrant nagyot akart alkotni, sablontörténetből bestsellert (és ki tudja, egy nap talán az is lesz), de átesett a ló túl oldalára. Mint olvasót, nem nyert meg. Kiszámíthatóak a fordulatok, a karaktereket nem engedi kibontakozni, inkább helyettük beszél: elmondja, mit csinálnak, mit mondtak egy párbeszéd alkalmával, ahelyett, hogy hagyta volna őket maguk kommunikálni. Sokszor még a narrátor válaszait, reakcióit is úgymond szövegbe foglalja, mint hogy párbeszédben látnánk.

A kevesebb néha több.

Értékelés: 5/2 (hatalmas csalódás)