A fűz csendesen nézte a szellőt, ahogyan merészen szelte a levegőt, hogy csak néha álljon meg egy-egy fűszálnál, hogy csókjával megtisztelje, aztán ússzon tovább a mező felett. Vadvirágok, búzakalász, pillangó, madár… mind táncpartnerei lehettek pár percre. Legjobban azonban az ő ágai örültek, mikor a langyos szellő keringőzni hívta. Szerelmük tiszta volt, őszinte, és az idők kezdete óta tartott, noha a fűz tudta, hogy a szél kiváltságosabb helyzetben van nála: oda megy és akkor, amikor csak akar, nincs helyhez kötve, mint ő maga.
Napról napra keserédesebben nézte végig, ahogyan kedvese kacérkodik a nefelejccsel és a kukoricával, vagy ahogyan együtt úszik a sárgarigókkal. Tudta jól, nem láncolhatja magához örökre, mégis, ilyenkor hatalmas szíve elvesztette egy darabját. Új ágai, és azok leveleinek születése ugyan boldogsággal töltötte el – ahogyan az anyát a gyermekéé –, de hiányzott neki a társ, aki örökké vele marad, aki sosem hagyja el. Hiszen a levelek elsárgulnak és lehullanak, az ágakat pedig letörheti egy hevesebb vihar.
– Hát senki nincs, aki társául választana?
Néma kiáltását először a nap hallotta meg.
– Én veled vagyok. Melegítelek, ha fázol.
– De te sem ragyogsz fent az égen állandóan. Éjjelente máshol jársz, más valakire veted sugaraid, más orcáját simogatod. Nekem olyan valakire van szükségem, aki éjjel-nappal mellettem van és sosem hagy el.
Később nekieredt; az eső cseppjeivel küldte el a fűznek válaszát:
– Apró csókokat lehelek rád és leveleidre, megfürdetlek, ha a szél az erdők-mezők porával bepiszkít.
– Hálás is vagyok érte neked, de te sem hullajtod cseppjeid örökké – szomorodott el még jobban a fűz. Ekkor különös hangot hallott, valahonnan mélyről, a gyökerei felől.
– Akkor reám van szükséged – szólt a föld. – Nem látod, drága, kicsi fűz, hogy mennyire szeretlek? Etetlek, ha éhes és itatlak, ha szomjas vagy. Táplállak, mert fontos vagy nekem. Szorosan ölelem gyökereid, hogy a vihar ne szakítson el tőlem, bármennyire is haragos kedvében van. Örökké veled vagyok, minden pillanatban.
A fűz kérges testét melegség járta át, szíve újra egy darabban dobogott, mert már tudta, hogy létezik a feltétlen, igaz szeretet.
Szia! Nem tudom, mi volt pontosan a mondaivalód a novellával, szóval lehet, hogy belemagyarázok kicsit :) A lezárás picikét szarkasztikus számomra, ahogy a fűz rájön, létezik feltétlen szeretet, és akkor rádöbben az olvasó, hogy ez bizony egyoldalú a föld részéről. Mert a fűz aztán válogatott... Jó, érthetőek az indokai, mindenki arra vágyik, hogy egyedül őt szeressék, kizárólagosan és odaadóan, de nem önzés ez a részéről? Mert közben szó sincs arról, hogy ő akarna szeretni, csakis arról, hogy szeretve szeretne lenni. És nem tévesztjük-e össze a szeretetet, amit az iránt érzünk, aki megadja a feltétlen szeretetet nekünk, a hálával? Látod, sikerült elgondolkodtatnod :) Köszönöm, hogy olvashattam! :)
VálaszTörlésKöszönöm, hogy olvastad, és a véleményed is. :)
VálaszTörlésÉrdekes, hogy más-mást veszünk észre a történetben, sokszor olyat, amire maga az író nem is gondolt, csak épp így sikerült megalkotnia. Mint mikor a felhőkben egy valaki bárányt lát, más valaki teknőst. :D
Örülök, hogy tetszett! :)
Néhány vélemény a Holnap Magazin oldaláról:
VálaszTörlés„Leírásod szép! Tovább gondolva: a szeretet eredményei a fűz rügyei már kint vannak. Tavasz lesz!” (bujdoso)
„Nagyon bensőséges, bájos történet, szeretettel olvastalak.”(simamama)
„Szép történet, örömmel olvastam, és igen jön a Tavasz! ”(Csisza)
Szatti véleménye:
VálaszTörlés„Nagyon szép történetet alkottál, melyben minden szavadnak, sorodnak és gondolatodnak, íze és hangulata volt. Nagyon szép kifejezéseket használtál, s ahogyan a kategóriát megválasztottad, úgy járta át a leírtakat az az érzés, hogy mindezt szeretettel. Egyedi és különleges írás! Gratulálok neked és köszönöm az élményt! :)”